Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy bekötött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9 órakor egy fontos találkozója van. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még legalább fél óra, míg az orvos megérkezik. Figyeltem, milyen türelmetlenül nézi percenként az óráját.
Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötést és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak. Az orvosra várva eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet és egy kis beszédbe elegyedtem az idős urral. Megkérdeztem tőle, hogy mennyire fontos a találkozója, illetve hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonában kell menjen, ahogyan évek óta teszi, hogy reggelizzen a feleségével.
Udvariasan a felesége egészsége felől érdeklődtem. Az idős úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában. Azt gondoltam, hogy talán a felesége egy tiszta pillanatában felizgatja magát az ő késése miatt, ezért sietve kezeltem a sebét. Az idős úr kapkodásomat látva elmagyarázta, hogy a felesége már 5 éve nem ismeri őt fel. Ekkor csodálkozva megkérdeztem:
- És Ön ennek ellenére minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?
Egy édes mosoly és egy lágy kézsimogatás közben azt válaszolta:
- Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki Ő.
Szóhoz se tudtam jutni. Kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a sietős léptekkel távolodó idős férfit.
„Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben. „
